Mit gondolsz, mindenkiből lehet színész, színésznő? Interjú Barabás Tamással

Köszönöm, hogy vállaltad az interjút.

Kérlek mutatkozz be, és mondd el mivel foglalkozol.

Nevem Bond… jó, akkor komolyan: Barabás Tamás (és apám után) Gyula néven anyaköveztek, 49 telet megéltem már, könyvelőként és cégvezetőként dolgozom, mellette viszem egy civil alapítvány ügyeit és rendszeresen játszom, rendezek színházakban.

Egyből fejest ugranék. Voltál színjátszó szakkörös iskolás korodban?

Nem. Alsó tagozatosként az osztályfőnökünkkel (Csaja Lászlóné, Regina néni, sokaknak kedvelt tanárnője volt) készítettünk pódium-játékokat, de azokra, hogy őszinte legyek a többiek jobban emlékeznek (osztálytalálkozón fel is hozzák).

Miért éppen a színház?

Nincs rá rövid és könnyű magyarázat.
Mikor beléptem Aszódon a Tiszti Klub színjátszó csoportjába, 17 éves voltam; díjnyertes diákíró, filmrajongó, igazolt sportoló, a gimnáziumban pedig egy kamarakórus tagja. Színházat addig keveset láttam.
Fura dolog ez. Nem tudtam megfogalmazni, miért, de a legtöbb általam látott színházi produkció nem tetszett, azok sem, amiket akkor a Tiszti Klubban csináltunk. A vásári komédiákban feszélyezve éreztem magam színészként és nem érdekelt, ha néztem, amikor pedig már vers,- meg kabaré összeállításokat készítettünk, akkor épp sorkatonai szolgálatomat töltöttem. Tulajdonképp három évig alig játszottam valamit. Csak figyeltem, rengeteget olvastam, elkezdtem fesztiválokra járni, előadásokat nézni (Gödöllőn akkor a Kerekasztal Színházi Társulat működött, többször megnéztem őket), de keveset láttam, amit magam is szívesen csináltam volna.
Aztán a tévében leadták a bp.-i. Katona Imposztor című előadását (író: Spiró György), ami annyira megtetszett, hogy az alapjául szolgáló több száz oldalas könyvet (Ikszek) is megvettem. Ennek a darabnak a második felvonása egy színházi próbát mutat be… és éreztem, hogy én így gondolkodom, ilyet szeretnék csinálni. Hogy pontosan milyet is? Emberit. Engem az emberi viszonyok érdekeltek akkor is, most is. A mozgatórugóink.
1990-ben készítettük el az első saját darabomat, a „Mi már leszoktunk róla” című kocsma-duettet, azt 3 évig játszottuk, eljutottunk vele Bp.re, a Komédium Színházba is. Szerették az emberek és kell-e nagyobb dopping, mint a pozitív visszajelzés?! Ezen felbuzdulva készítettük a következőt, aztán még egyet, majd még egyet… míg végül az életem részévé vált a színházcsinálás.
Beszélsz az emberi mozgatórugóról. Téged mi mozgat, amikor írsz egy darabot? Ez a rugó, írás alatt is folyamatosan működik?
A „Mi már leszoktunk róla” 2 évvel a megszületése után lett leírva. Egy Szakcsi Lakatos Béla lemez inspirálta hangulatban született, felmondtam magnóra, utólag tettünk bele páros improvizációkat. Aztán sokáig csak mások szövegét játszottam el vagy igazítottam a saját szám íze szerint színpadra. 2017-ben viszont éreztem, hogy ahhoz, amit mondani szeretnék, nincs, vagy legalábbis én nem találok már kész szöveget; ezért írtam meg a KAPARD LE! című darabomat. Maga a folyamat talán sajátosan egyedi: fejben írok, csak akkor kerül leírásra, ha már majdnem kész az anyag. Ráadásul csak magáért a közlésért nem csinálnám, előre tudom, hogy kikkel szeretném megcsinálni, a kialakításakor az ő figuráik, életük, a róluk kialakult kép formálja a szöveget, ezért szeretik játszani, mert tényleg róluk (is) szól. S mivel a megvalósítás félamatőr környezetben történik, eleve ehhez tervezem a megvalósíthatóságát is (díszlet, jelmez). Arra akartam ráébreszteni a nézőt, hogy mennyire nem ismerjük saját magunkat, mennyire gyávák vagyunk önállóak lenni… A visszajelzések alapján sikerült. Mostanában azonban más formák izgatnak, szeretnék zsánerekben alkotni: sci-fit, westernt, horrort csinálni.
Tetszik, hogy az önismeret hiányára való figyelmet így ki tudtad hangsúlyozni. Keresed saját magad az általad írt darabokban?
Bennük vagyok. Valamennyi szerepben, kisebb-nagyobb mértékben. Persze nem egy az egyben én, hanem amit abban a helyzetben fontosnak gondolok magamról. Tehát szigorú önkontroll alatt az összes énem esszenciájaként. Ez bonyolultan hangzik, de nem az. Mindenkiben több féle ember lakik, csak a körülményei mást-mást hívnak elő belőle. A színpadon meg lehet mutatni ezt a sokféleséget, anélkül, hogy ténylegesen lelepleződnél, mert sosem tudható pontosan, hol a határ a valóság és a képzelet között. Játszani: szabadság. Nézd az önfeledt gyereket!
Milyen vagy rendezőként? Amikor megírod a darabokat, egyből tudod, hogy mit szeretnél látni a színpadon? Hogy zajlanak a próbák?
Hm. Ahogy telnek az évek, színészként egyre türelmesebb, rendezőként egyre türelmetlenebb vagyok. Persze, nem diktátor; sokszor alakítani kell a kezdeti elképzeléseken, mert kiderül, hogy amit kitaláltam, azt a színész nem tudja/meri megcsinálni, ilyenkor újratervezés van a célhoz vezető útra. Amúgy az a rendező, aki az elején nem látja a célt, az nem rendez, csak lebonyolít, aztán ahogy esik, úgy puffan. A rendező feladata az, hogy a mű lényegének átadásában segítse a színészét és olyan kereteket adjon a dolognak, amit a néző be tud fogadni. Ha a néző nem érti, amit lát, vagy taszítja a forma vagy a téma – elzárkózik az előadástól és onnantól az csak pereg a semmibe. A próbák? Ha már tudod, mit szeretnél, tudod kikkel, belevághatsz vagy kísérletezgethetsz velük, hátha tévedtél, de ha ezen is túl vagytok, akkor az a legjobb, ha letisztázzátok kinek milyennek kellene lennie, majd a szöveg elsajátításával párhuzamosan alakulnak ki a bemutatandó figurák. Ha a színész jó ötletet hoz, el kell fogadni, mert így még inkább magáénak fogja érezni az előadást. Szeretek lassan rendezni, csepegtetve a dolgokat, nehogy hamar megunják és mechanikussá váljon a dolog. Ha ilyen történik, már a premierre elfárad az egész, és ez minden alkotónak katasztrófa. Színésznek pedig a próba a társak megismerésének és elfogadásának a folyamata. Rizikós bizalmi történet ez, olyan tulajdonságokat, vágyakat, félelmeket is fel kell vállalni színpadon, amit a hétköznapokban eltakarsz, eldugsz… néha még magad elől is. Amúgy nincs mindig működő próbarend, függ a csapat aznapi hangulatától, terhelhetőségétől, mindig van némi bizonytalanság benne.
Beszéljünk egy kicsit Kartalról is. 🙂 Tavaly októberben a színházi napon a Kapard le! előadásod is porondra került. Hogy fogadták a kartali nézők? Mikor lesz újra előadásod Kartalon?
Amit én csinálok, attól a környéken félnek a nézők, azt hiszik valami lila, elvont izéket csinálok, Frászt! De csak a felhőtlen (és szakmailag tök mindegy milyen) szórakoztatás vonzza az embereket, a gondolkodó és gondolkodtató színház egy jól behatárolható kisebbséget érdekel – tapasztalataink alapján ez a lakosság 1-2 %-a, tehát itthon 50-60 ember. Nekik tetszett. Szerintem a többieknek is tetszett volna (múlt idő, mert a Kapard le! nem lesz már Kartalon), csak félnek eljönni rá. Utoljára a Herner Ferikével tudtunk teltházat csinálni. Hogy mi változott az elmúlt 10 évben? Rengeteg dolog. Legfontosabb, hogy az érdeklődők megöregedtek. Ugyanazok jönnek, akik 30 évvel ezelőtt, a fiatalokat ez a műfaj hidegen hagyja. Akit nem, az meg menekül Bp.-re, hátha ott könnyebb lesz. Ott meg annyian akarják magukat megmutatni, hogy lassan minden sarokra jut egy színház, túlkínálat van. Gyerekkorban kellene kezdeni a közönség kinevelését, de ez minden műfajra igaz, anno ezt hívták polgári életformának: valamit sportolsz, tudsz játszani hangszeren, énekelni, olvasol, lehetőleg sok kortársat, jársz koncertre, kiállításokra, általában: közösségi életet élsz, megtanulsz eligazodni a világban, ki tudsz alakítani saját véleményt, mered a magad útját járni, jótékonykodsz, odafigyelsz a másikra. Előrelátó, jövőépítő gondolkodás. Valami ilyenre kéne törekedni, de erre nincs sem anyagi fedezet, sem állami, sem belső igény. Túlélni vágyó kispolgárságunk van, amit Fejes Endre oly zseniálisan írt meg a „Rozsdatemető”-ben, meg celebimádat. Lehetne nevetni rajta, de inkább sírnivaló, hogy azért rajongunk gyakorlatilag semmi érdemlegeset felmutatni nem tudó emberekért, mert azt képzeljük, hogy nekünk is sikerülhetne, de nem vesszük figyelembe, hogy a többségünk nem mer szégyentelenül kitárulkozó lenni. Így marad a sóvárgás meg az irigység. Nem mentem messzire a kérdésedtől, egyszerűen ilyen prózai okai vannak a csökkenő érdeklődésnek, a régi minták már nem működnek, az újak meg még átmenetiek. De mondok teljesen konkrétat is: április 11-én játszom ismét Kartalon a könyvtárban, immár sokadszor költészetnapi megemlékezésen. Egy 18 éves gödöllői lánnyal csináljuk, aki már kétkötetes költő és szerteágazó érdeklődésű, szerintem követendő példa (lehetne)!

Mit gondolsz, mindenkiből lehet színész, színésznő?

Nem. Ahogy oligarcha, politikus és olimpikon sem. De színjátszani nem feltétlen a későbbi megélhetésért éri meg, hanem a társas kapcsolatok kialakításában, az önértékelésben és megismerésben segít. Önbizalmat adhat a mindennapokra.

Hogyan lehet csatlakozni a társulatotokba, és mik a feltételek?

Na, ez nehéz kérdés. Régóta nem társulatként működünk, hanem egyes produkciókra szerveződve, Lévai Józsival vagyunk a keménymag (21 éve játszunk együtt). Érzem, hogy szükség lenne itthon is valamilyen klub-féleségre, hogy beleivódjon a kultúra ezen része a település mindennapjaiba, amiből esetleg kinőhet valami állandó… , pár éve meg is hirdettünk ilyet, de csak 1 jelentkező volt, az is hamar lemorzsolódott. Mivel újság nincs, nem látom azt a fórumot, amivel egy felhívást el lehetne juttatni a potenciális érdeklődőkhöz.

Még egy utolsó kérdés a végére: Ha lenne meghallgatás (ha lenne jelentkező hozzátok), hogyan zajlana?

Kérnék ajánlólevelet Vidnyánszky Attilától vagy a Kossuth-díj másolatát… jaj, hát beszélgetnénk, hogy miért, minek, mennyire, meddig… aztán, ha nem ijesztettük el, megpróbálnánk beilleszteni a terveinkbe.

Attila, nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, további sok sikert kívánok!

 

About Dulai Zsófia

Kartalon élek immár 11 éve, Kislányom születése után megmoccant bennem valami.. az a valami hogy aktív tagja szeretnék lenni ennek a kis közösségnek :)

View all posts by Dulai Zsófia →

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük